MOKRÓI HÕS  Irta: Andronicus.

Tûrr tábornok azon kezdi Gajárihoz intézett igen bölcs vezércikk-levelét a katonai erényekrõl: kell-e „Az Újságnak” régiség? Magam is ilyen Türr-féle kérdéssel kezdem ma.

Kell-e „Az Újságnak” mely híreket ad, híres emberekkel veszõdik, melynek a híresség az eleme, tárcázik egy olyan csöndes emberrõl, ki míg zajt üthetett volna, hírnév országútjáról egészen félreállt?

Mert én egy bizonyos Dr. Balog Ignác ügyédrõl akarok írni, akit ma temettek el.

Másról most nem is tudnék. Az egész fejem, az egész szívem õ véle van tele. Õ pedig nem volt híres ember. Én tizenöt esztendõn átéltem vele jó barátságban. A tizenötbõl néhány" esztendõ úgy telt el, hogy alig volt nap, melyen ne töltöttünk volna órákat együtt. S én mindig csodálkoztam rajta, sohasem értettem: mint lehetséges, hogy ez az én barátom ki ész, tudomány, szív, jellem és buzgó tetterõ dolgokban oly magasan áll, a legkevésbé sem híres ember? Semmiképp sem híres. Még mint ügyvéd sem. Még az úgynevezett jogász körökben, sõt a polgári perpatvarkodók és a krimináloidok nagy társadalmában sem.

Ki ez a Balog Ignác? Ügyvéd? No jó, ügyvéd van sok. Jó ügyvéd, kiválóan becsületes, hát az Isten éltesse, akad elég olyan is. De a napnál fényesebben láttam, hogy ritka kiválóság s keserített közvélemény, melynek nem volt egyéb, mint egy a sok közül. De valami egészen vak és siketnéma, soha szembe nem tûnõ, soha fülbe nem rikoltó jó hírének mégis kellett lappangani. Mert nagyon nehéz bajokba keveredett, vagy igen kényes és fontos ügyekkel megfeneklett emberek, akiknek rendíthetetlen sziklára volt szükségük, hogy reá építhessék minden bizalmukat, valamiképpen mégis megérezték s megkerestek õt. És találtak benne ügyvédet, aki teljesen eltûnik az ügy mögött. Az ügy azonban nem tûnik el, hanem dûlõre megy, és rendbe jön. A kliensek évek multán már alig emlékeznek rá, hogy valaha bajban is voltak. Néha tán még eszükbe jut, hogy valami igen jóravaló ügyvéddel volt egyszer dolguk. Alighanem Balog Jánosnak hívták. De bizony meglehet, hogy Balog Ignácnak.

E csodálatos, mértékben nem híres emberrel úgy ismerkedtem meg, hogy fölkeresett, irodalmi segítségemet kérve egy nagy emberséges ügyhöz. Igen egyszerûen, minden érzelgés és a társadalmi rend ellen való minden lázongás nélkül elmondta, hogy Magyarországban igen sok törvénytelen gyermek születik és szinte semmi gondoskodás nincs afelõl, hogy ezeket szerencsétlen anyáik lehetõleg tisztességes körülmények között hozhassák világra. Ez temérdek csecsemõ gyilkosságra, csecsemõ-halálra s temérdek megejtett nõnek teljes erkölcsi, testi és anyagi romlására visz. Itt tenni kell. Meg kell segíteni annyi szegény anyát és csecsemõt, amennyit csak lehet. Erre törekszik a Fehér Kereszt Egyesület, melynek ügyét õ szívén hordozza a jómódú társadalom pénzzel, az irodalom pedig buzdító szóval pártolására siet az egyesületnek, a nagy közbaj enyhítésére nagy dolgok történhetnek.

S történtek is. Azóta alig múlt le három lustrum s a fehér kereszt már nem csak egy kis Mozsár-utcai ház homlokzatára van kitûzve. Nagy, új palotát díszit már a Tûzoltó utcában. A nagy palota belsõ pompája az a példás rend ás tisztaság, melyet az emberi méltóság és az emberi élet becse feltétlenül megkíván ott, hol a legválasztékosabb gyötrelmek közt emberek születnek. S amit a társadalmi irgalmasság szerényebb eszközökkel nem dicstelenül kezdett, azt immár a magyar állam hatalmasabb eszközökkel, teljes dicsõséggel folytatja. A Fehér Kereszt ültette zsenge csemete gyökereket vert, sudárba szökkent és kisarjadt belõle az anyaságnak feltétlen becsülete s a feltétlen gyermekvédelem.

A „morál komoly szemöldi” - amint Arany János nevezi az erkölcsös embertelenséget - még mindig bántják a szegény nõt, aki csak a természet s nem a társadalom törvényei szerint szeret s a gyermeket, aki csak a természet törvényei szerint született. De mégis csak nagydolog, nagy haladás az emberséges erkölcs eszménye felé, hogy immár nemcsak egy jóságos egyesület, hanem maga a magyar állam is könyörületes az elszerencsétlenedett nõhöz, legalább amíg szenved, s a zabi gyerekhez, legalább amíg kisded.

Íme, ez volt a minden hírnév nélkül szûkölködött Balog Ignác ügyvédnek legnagyobb ügye. S bizony, bizony nagy peres ügy vala ez is, melyben õ ama szerencsétlen páriákat képviselte törhetetlen logikával, magasztos emberszeretettel és önfeláldozó buzgósággal, kiknek nem lehetet expanznótát benyújtani, s kiken nem lehet keresni. Hát nem vitte-e becsülettel dûlõre ezt az óriási ügyet is? S nem lett-e ez az ügy országos nevezetességû üggyé? Az Ügyvéd azonban szerényen eltûnt dûlõre vitt ügy mögött. A Balog Ignác név réven sem lett híressé.

Számítsuk ki, mindössze is hányan ismerhetnek személyesen egy embert, akinek sok dolga és kevés szabad ideje van. Ha személyes ismerõseinek valószínû számát megkapják megállapíthatjuk körülbelül azt is: hányan tudták, hogy Balog Ignác egyáltalán létezik. Hanem annyi bizonyos, hogy akik egyáltalán tudták, azok tisztában voltak rendkívüli értékességével is. S én nem tudom elfeledni azt a jelenetet, mikor e minden hírnév híján szûkölködõ egyszerû ügyvédtõl a leghíresebb legnagyobb szerû magyar ügyvéd szinte megdöbbenve kérdezé: de kolléga úr, mikor van önnek ideje ennyit tanulni s ennyit dolgozni? - Balog Ignác padig e kérdéssel felelt: Hát mire valók az éjjelek?

Ebbõl a kérdés-feleletbõl kidereng kissé az is, mint maradhat valaki, nagy egyéni értéke és nagysikerû munkálkodása mellett is, holtig a hírnévtelenség homályában. Úgy, hogy a napjait felemészti a küszködés a szûkös mindennapi kenyérért, az éjjelei pedig arra valók, hogy tanulásban és másokért való erõfeszítésekben múljanak el. Vajon mi ideje marad az ilyen embernek arra, hogy híressé legyen

Ó, Balog Ignác! Hiába tünteti fel kis körben, ahol te megjelentél, hogy különb ember voltál a többinél. Hogy ismereteid köre szélesebb, hogy ítéleted élesebb, hogy izlésed érettebb, hogy tetterõd fáradhatatlanabb volt, mint azt a legjava embernél megszoktuk. Hogy lelkednek valami ritka egyetemesség adatott, hogy meleg érdeklõdéssel tudtál átfogni minden dolgokat, melyek valósulnak, vagy képzeletül jelentkeznek a világon, Hogy éppen mert érdeklõdõbb, érdekesebb voltál másoknál…. Mindez hiába. Hiába még az is, hogy emberszeretõ jóságod az a fajta emberi érzések felett, mint a sas repült.., Csak egy kis körben vívtál ki mindezzel a nagy tulajdonsággal bizonyos értéktelen megbámultatást. Lettél és maradtál szemükben tiszteletre és szeretetre méltó különösség, akinek még a hírét sem vihetjük tovább, mert mit róla beszélhetünk az annyira csupa jó, hogy valószínûtlennek tetszenék, s az emberek nem vennék komolyan.

Így esett meg veled, hogy midõn negyvenkilenc esztendõs korodban, legalább harminc esztendei páratlanul nemes és nagy munka után meghaltál, személyes ismerõseiden kívül senki e világon semmit sem tudott felõled.

De esett veled ennél csodálatosabb is. Én, tizenöt esztendõn át ismerõsöd és jó barátod elcsodálkoztam a nekrológon. Hogyan, hát te katona is voltál valaha? Háborúban is harcoltál? És hõs voltál, a makrói hõs, kinek több vitézségi érdemjel is díszítette a katona zubbonyát, egy kisebb és a színaranyból való legnagyobb?

Ezt Én soha eddig nem tudtam. Én errõl számtalan bizalmas beszélgetéseink folyamán soha egyetlen szót sem hallottam. Most, hogy a mindent kitudó riporterek, mert szerencséjûkre nem tõled, magadtól kapták önéletrajzi adataidat, ezt is megírhatták rólad: megzavarodtam. Attól féltem, hogy nem igaz dolog. Már pedig a te egész nemes egyéniségeddel össze nem illõ kiállhatatlan valami volna holtodban is, az efféle rád füllentett posthumus dicsõség. Azonban, amint kérdezõsködöm közös barátainknál, látom, hogy köztük vannak bizonyosan tudói a te valósággal elkövetett hõsi tetteidnek. A mit rólad, mint mokrói hõsrõl írnak a lapok, csakugyan igaz..

Ha már egyszer meggyõzõdtem arról, hogy valóban voltál olyan helyen, ahol hadi hõstettekre nyílt alkalom, ahol önfeláldozásra való készséget követelt valakitõl valami rettenetes helyzet: mi sem természetesebb elõttem, mint az, hogy te voltál százak és ezrek között az, aki a maga életét a többiekért gondolkozás nélkül kockára vihette. Azon, hogy te Makrónál hõs valál csöppet sem csodálkozom; de, hogy soha arról nem beszéltél: ez az én szememben olyan magasra emel, hogy nemes különösségedet immár föl sem foghatom.

A miles gloriosus a legáltalánosabban emberi alak minden emberek között. Tán nincs is a világon egyetlenegy ember sem, aki egy kevéssé az ne volna. Még a legigazibb hõsök is, a kik valóban nagyot mertek a férfias szerénység és jó ízlés határai között szívesen beszélgettek a halálos hadi veszedelmekrõl, melyekben vitézül és szerencsésen viaskodtak. Te azonban mokrói hõs, Balog

Ignác ott tudtál ülni estérõl-estére velünk egy asztalnál, el tudtad hallgatni a mi dicsekedéseinket önkéntesi és tartalékos tiszti fegyver-hõstetteinkrõl; méltányolni tudtál úszómesteri bátorságot, mely uszodai medencékbe pottyant kapálódzók kimentésére vezetett: bámulni tudtál spanyol és amerikai, búr és  angol, japán és muszka hõsöket az Illustrated London News képes ábrázolataiban – és egyszer sem jutott eszedbe tudtomra adni, hogy valamikor magad is mertél valamit, non signe gloria.

Annyira nem születtél híres embernek, hogy hiába lettél híressé már ifjú katonalegény korodban. Hiába lettél a mokrói hõs, te soha el nem dicsekedté1 vele. Pedig mindenféle veszedelmes hõsködésben alighanem éppen az a legjobb.

Avagy nem a legjobb-e mindenben, a mi jót gondolunk, mondunk, cselekszünk és alkotunk, a magunk sikere? Nem! - kiálthatnak közbe a Catók: a legjobb ez ügynek sikere. Igazuk lehet. De azért mi magunk e nagy fõjót csak akkor élvezzük, ha ránk is hárul belõle jogos haszon, jogos dicsõség.

S nem illeti-e meg méltán a híresség haszna és dicsõsége a valóban kiváló embert, mikor azt gonoszul, csalárdul, kimesterkedve vagy kilutrizva, dibdáb minõségû alakok oly gyakran, oly nagymértékben élvezik?

Bizonyos vagyok benne, hogy egyéni önfeláldozás nélkül, semmi becsületes dolog nem lehetne a világon. De bizonyos vagyok abban is, hogy az egyéni önfeláldozásért az egyént dicsõség illeti.

Világéletemben csak egyetlenegy embert ismertem, akiben megvolt az önfeláldozási készség a dicsõség minden igénye nélkül. Az az egy is meghalt. Ma temették.

Akiket ritka emberi egyéniségek érdekelnek, jegyezzék meg egyszerû nevét. Balog Ignác ügyvéd. Így tudtam, míg élt. Meg kellett halnia, hogy meg kellett halnia, hogy megtudjam róla azt is: õ volt a mokrói hõs.